Igen.
Hát elkezdem.
A feleségem már jó ideje buzdít, de eddig valami visszatartott.

Tudni kell rólam, hogy nem olvasok újságot, és nem nézek híreket. A FB is csak napi egyszer gördül le, ha egyáltalán. Azonban a bloggert mindennap végigböngészem, és átfutom a beállított kertészeti blogokat. Belőlük töltekezem. Bennük élek. Ott vagyok Oregonban, a Buchholz kertészet Flora Wonder arborétumában, végigsétálok az Oak Lawnon a Conrad Art Glass bloggal, vagy éppen Templom Kata kertjében, a mára sajnos megszűnt Kerti napló segítségével. A blogokon keresztül láthatom, milyen a kertem jövője.

De ne szaladjunk ennyire előre. 2010-ben költöztünk egy szeles homokdomb oldalába, egy körbekerítetlen telekre, amelyen csak két régi fa állt, és rengeteg vadkamilla nőtt. Először el sem tudtam képzelni, hogy kiköltözöm a városból, aztán mégis itt kötöttem ki, és bár gyermekként két nagyszülő kertjét is rendszeresen látogattam, nem hittem volna, hogy érdekelni fog az ilyesmi.

Az apósom segített először "berendezni" a kertet. Lefektettünk egy gerincvezetéket, amely most is táplálja a növénysereget, és ő ajándékozott meg először néhány koros cserjével és fával, amelyekkel beindulhatott egy történet, amely azóta egyre komplexebbé és izgalmasabbá válik.

Történt ugyanis abban a bizonyos évben, hogy az apósom kertjét elöntötte a víz. Ki kellett menteni a növényeket, és mivel mi éppen akkor költöztünk, kiváló alkalom kínálkozott rá, hogy a saját kertünkbe menekítsük át őket, hátha ott tovább élnek. Sajnos azonban az évtizedes örökzöldek nem bírták a magas talajvíz után a homokot, főként úgy, hogy a gombák leáztak a gyökerükről, és egy éven belül elpusztultak. Megmaradt azonban a lombhullatók nagy többsége, például egy Deutzia sp.(gyöngyvirágcserje), több Spiraea x vanhouttei (gyöngyvessző; a nejem koszorúvirág bokornak mondja, gyerekek koszorút fűznek a virágos vesszőkből), számos Philadelphus (jezsámen), egy Catalpa (szivarkafa), két Koelreuteria (csörgőfa), meg egy meggyfa (azóta sem tudom, milyen fajta), és persze egy csodás Larix decidua (vörösfenyő), amelyet addig csak hírből ismertem a Monty Python's Flying Circusből ("the larch").

Már nem nagyon emlékszem, mi jött még akkor a málnákon és egyebeken kívül a kertbe, sajnos sokan kipusztultak, főként, mert az első két évben csepegtetés nélkül tengődtek szegénykék a homokon. Azóta mindent kevert talajba ültetek, és csepegtető öntözéssel segítek rajtuk. Mostanra igen nagy faj- és fajtadiverzitásban tobzódom; a növények napos homokkertben, alpesi szikla-, mocsár- és árnyékkertben élnek, és mindez csupán ezerháromszáz négyzetméteren.

Úgy gondolok rájuk, mint a családom tagjaira. Lássuk először, kik a legöregebbek! Mai képeket hoztam, így minden hótakaró alatt nyugszik és az ágak zúzmarásak.

A diófa már itt állt, amikor megérkeztünk. Minden évben kitartóan ontja a termését, ha tavasszal éppen le nem fagy a virágzat. Egy túlbuzgó fuvaros egyszer fogta magát, és lekapta egy teljes ágát, mert állítása szerint a teherautója daruja nem fért el a fától. Kért egy fűrészt a családomtól, és mire hazajöttem, ez a látvány fogadott. Azóta a bal oldalon látszó, szakszerűtlenül levágott ág helyén létrejött seb elfertőződött, és az egész ág, sőt, talán a törzs is korhad legbelül. Egyelőre kívülről nem sok minden látszik a bajból, de én tudom, hogy odabenn odvasodik a fa. A fakopáncsok is előszeretettel látogatják. Sajnálni fogom, ha egyszer vége lesz; ültettem is egy másikat mellé, persze lehetetlen, szerencsétlen helyre. 

Az almafa. Jonathan? Olyasmi, csak kisebbek a gyümölcsök, de ez lehet attól, hogy nem ritkítom őket, meg igen öreg a fa, és nem is teljesen egészséges. Láthatóan már több ága hiányzik, ami megvan, abból meg vízhajtások törnek elő. Tavasszal viszont nincs még egy olyan szépség, amikor virágba borul, és éppen a hálószobaablakunk előtt!   

A csörgőfát (Koelreutheria paniculata) már én ültettem ide. "Paniculata", mert bugás, mégpedig aranysárga virágokkal. Angolul golden rain tree-nek hívják éppen ezért, télen meg csörög a termés, ha fújja a szél. Öntözés nélkül megél, nyáron és télen, egyetlen gondja sincsen. Annyira szívós, hogy a kapu másik oldalán élő kistestvérét augusztusban, a legnagyobb kánikulában ültettem át egy másik helyről a tüzes sárga homokba, és azóta is él és virul. Hát ilyen szívós. A képen látszik, hogy kissé megdőlt a drága, ez az északi szeleknek köszönhető, amik a domb tetejéről süvítenek lefelé egész évben. Csaknem az összes fánk ilyen girbegurba.

És ő. A Larix decidua. A legpompásabb fenyő. Tavasszal puha, élénkzöld tűleveleket hoz, ősszel narancsvörös köntösben pompázik, télen hajlékony, göbös vesszői hajladoznak a szélben. Másfél méteres husángként érkezett az elsők között apósom zsákjaiban, és az eltelt hat év alatt megnőtt vagy nyolcméteresre. Télen savanyú lombja szépen lehull az alatta húzódó árnyékkertre. 

Első kertészeti vásárlásom, egy Ulmus pumila "Puszta", turkesztáni szil. Ez a harmadik helye, de már itt marad. Jópofák a virágrügyei. Ha belegondolunk, hogy ezt a szörnyeteget kínálják "csodasövénynek"! Pedig ez itt még egy fiatal suhanc! 

A Corylus colurna, vagyis törökmogyoró. Már nagyobb lenne, csak egy északi szélroham egy viharban lekapott vagy másfél métert a tetejéből, és még azt növeszti vissza. Egyelőre nem virágzik.

Egy bibircses nyír, Betula pendula, amelyet a megboldogult Baumaxban vettem öt éve. A feleségem rám szólt, hogy ne csak évelőket vegyek, meg használt dolgokat idős néniktől, hanem költsek egyszer egy rendes fára. Szerintem én vettem meg a világtörténelem legdrágább olcsó fáját. (Áruházban mindig drága az, ami szabad gyökérrel harmadannyiból kijönne.) A nejem valószínűleg nem tudja, de ezzel a nyírrel beindította nálam a dendron-őrületet,és azóta minden érdekel, aminek fás szára van. Ráadásul a Nyírség alsó határán lakunk, és szeretek erre a fára úgy gondolni, mint ami itt ősi környezetében él. Lett neki két kistestvére is, meg egy Betula utilis, akikkel együtt laza ligetecskét alkotnak a délnyugati sarokban. Nyírt lehetőség szerint ligetben kell ültetni, hogy jobban érvényesüljenek a fehér kérgek, főként télen, Legalábbis nekem ez a meggyőződésem. Elég megnézni egy valódi nyírerdőt, vagy a Wisley-ben található RHS kertet, akár az Anglesey Abbey himalájai nyírligetét. 

Az első cserjénk, apósomtól, egy Chaenomeles japonica, vagy talán superba, japánbirs. Olyan színe van a virágnak, hogy nem is lehet meghatározni az árnyalatot: valahol a piros, rózsaszín, lazac és neonnarancssárga között. Kevés dolog virágzik akkor, hiszen a Hamamelisek és a japán kajszi addigra már elnyit, úgyhogy kertünk megbecsült, öreg tagja. Évente le kell kapni egy-két öreg sarját ahhoz, hogy megújuljon, de azt is érdemes tudni, hogy a virágokat az öreg részeken hozza. 

A már korábban említett vanhouttei, és mellette jobbra egy névtelen Pyracantha (tűztövis), pontosabban három, mert három volt összeültetve egy konténerbe. Most már két és fél méteres monstrummá nőtték ki magukat, amit folyton nyírni kell, de szeretem, mert télen is takarja a házat a belátás elől, és fehér virágai után tele van piros bogyóval (idén tavasszal lefagyott). Mindig azt mondják, ha egy növény megadta magát, a helyébe mást ültess. Ez esetben nem tartottam be a szabályt (na jó, a Liquidambar esetében sem), mert a Pyracantha helyén is tűztövis állt. Kétméteres óriásként hoztam apósom kertjéből annak idején, de az átültetést nem bírta, úgyhogy másodszor is megöleltem, és kitéptem. Úgy néztem ki utána, mint akit elkaptak a dobermannok. Nem véletlenül nevezik tűztövisnek! 

Az a bizonyos meggyfa. Öreg, de kicsi. Gondolom, tápanyag híján nem fejlődik rendesen, annak ellenére, hogy teljesen egészségesnek néz ki.  

A túlélőmester, a Wisteria, szintén az apósom ajándéka. Félméteres botként érkezett. Most meg már a tető alá menne, ha nem nyírnám. Szerencsére a metszés jót tesz neki, annál többet virágzik. Angol kertészeti műsorokban tanítják is, hogyan kell: ősszel minden új hajtást hét-öt szemre visszametszeni, majd februárban ugyanazokat még három-négy szemmel kurtítani. 

Ez a rakétaboróka (Juniperus scopulorum "Skyrocket") három másikkal érkezett egy napon, az apósom kocsijának tetejére kötözve. Egy másik ugyanekkorára nőtt, a harmadikat vissza kellett metszeni, mert elkezdett kiszáradni, egy negyedik pedig nem bírta, hogy egyfolytában átültetem. Sok oldal virginianának írja, de egyáltalán nem a keleti partról, hanem a Sziklás-hegységből származik, akárcsak a szúrós luc (Picea pungens), más néven ezüstfenyő (Picea pungens var. glauca), és ahhoz hasonlóan kiválóan bírja a száraz hőséget. A Skyrocketet meg magyar faiskolások gyakran rakátatujának mondják, de semmi köze a tujához, mindenben más. Nemrég megismertem a "Blue Arrow" fajtát is, amely nem ilyen dagira nő, hanem nyúlánkabbra, úgyhogy be is szereztem belőle kettőt, és stratégiailag elhelyeztem őket. 

Apósom aranytujája (Thuja orientalis "Aurea", legalábbis így hiszem, mert neve sohasem volt; próbáltam a pikkelyek tulajdonságai alapján megállapítani, hogy nyugati, vagy keleti-e, de nem vagyok botanikus). Szintén a kezdetekkor menekült a vízből, és azóta is él és virul. Tavasszal, télen szinte világít a kertben. Idén tél elején kapott két kis társat, egy Chamaecyparis pisifera "Sungold"-ot, jobbról, meg egy Picea pungens "Pali"-t, amely ráadásul egy magyar kertészeti törpefajta.

Az utolsó kép a trombitafolyondárunkról (Campsis radicans) készült. Ez a növény eredetileg a nagyapám kertjében nőtt, onnan gyökérsarj formájában eljutott az apósomékhoz, ahonnan aztán gyökérsarj formájában eljutott hozzánk. Egy másik testvére is nő a kerítésen, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy gyermekkorom egyik jól ismert növénye uszkve huszonöt-harmincéves utat megtéve végül az én földemben kötött ki. Az ilyesminek különös jelentést tulajdonítok, túl a kertkultúrán, a botanikán, a családon, egészen az emberi létezés és a lét legmélyebb rétegeiig.